Az erdőművelés borzalmai öt percbe sűrítve


Gombamániás természetbúvárként az erdő a mindenem, az imádatom tárgya, az egyetlen hely, ahol térdre ereszkedek és hódolok a bioszféra előtt. Elismerem nagyságát, miközben apró totemeit szedegetem össze. Az erdő a templomom, amiben nem lakik isten, nagyobb erők működnek benne az ember szánalmas ego kapálózásánál, miszerint emberarcú/logikájú valami igazgatja a világot. Itt volt egy rövid, de erős káromkodás, amit inkább töröltem. A lényeg, hogy megvan a sarkos véleményem a vallásokról és a fajom hülyeségeiről. Kár, hogy keveseknek esett le, az úgynevezett nyugati világ elveszítette erkölcsi alapjait és levedlette magáról a civilizációt, amikor engedte kiteljesedni az ipari mértékű népirtást. Az új barbárság korában élünk és semmi sem szent. Tehát meg sem lep, hogy dehumanizáljuk az egyént és ész nélkül zabáljuk fel a bioszférát. Fantasztikus lesz könnyelműségünk visszacsapása. Semmi sem marad következmény nélkül. Elképesztően rossz ötlet csak nyersanyagként tekinteni emberre, fára egyaránt. Mindig megérint a nagy tölgyfák közelsége, és nem, nem tudok rájuk csak faanyagként nézni, mert a fa az élet tartóoszlopa, a mindenségünk közepe. Ideje átölelni és nem kivágni. Nagyon találó, hogy az emberiség az elképesztő mértékű erdőirtással maga alatt vágja a fát és végül porba hullunk az évszázados fatitánokkal együtt. Kivágjuk az élet tartóoszlopait, évezredes ökoszisztémákat zúzunk szét pár évtizedes jólétért. A tarvágásnál, a tuskózásos felújításnál és az idegenhonos monokultúrák támogatásokkal erőltetett telepítésénél nagyobb ökörségünk kevés van. Honnan tudod, hogy a fa nem sikolt, amikor a porba hullik? Jaj, hát nincs emberarca, nincs szeme, ami könnyezne... akkor sikoltson helyette az a sok statiszta, akik ide-oda futkosnak a katasztrófafilm egyik legjobb jelenetében, ami tökéletesen bemutatja, hogy milyen egy tarvágás és utána a tuskózásos felújítás. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése