Föld napja 2025

Idén a Föld napjának fő témája a megújuló energiák térnyerése – de vajon valóban ez a megoldás a bolygót fenyegető ökológiai és energiaválságra? Az emberiség egyre több energiát igényel, miközben a fosszilis erőforrások kimerülőben vannak, és a klímaválság egyre súlyosabb méreteket ölt. A kérdés nem az, hogy kell-e változtatnunk, hanem hogy milyen gyorsan és milyen áron.

A megújuló energiák paradoxona

A kampányok gyakran hirdetik, hogy a nap- és szélenergia megmenthet minket. De kevesen beszélnek arról, hogy ezek az eszközök is ipari termelés eredményei, amelyekhez nyersanyagokra, ritkaföldfémekre, szénhidrogén-alapú gyártásra és jelentős energiafelhasználásra van szükség. Az elhasznált napelemek és szélturbinák feldolgozása szintén környezeti terhet jelent.

A megújuló energia nem egy "ingyen" megoldás, hanem egy energia-visszatérítési kompromisszum – és egyáltalán nem biztos, hogy a jelenlegi ipari civilizáció szintjét fenn lehet tartani pusztán ezekkel a forrásokkal.

Az elkerülhetetlen fordulópont: Milyen világot akarunk?

A jelenlegi energiatermelés 80%-a fosszilis forrásokból származik. Ha 2030-ra meg akarjuk háromszorozni a megújulók arányát, akkor óriási nyersanyag-kitermelésre, infrastrukturális átalakításra és gyártási kapacitásra lenne szükség – és ennek környezeti ára is hatalmas lenne.

A kérdés tehát nem az, hogy "milyen" energiát használunk, hanem hogy mennyit. A modern ipari civilizáció pazarló és fenntarthatatlan. Vagy tudatosan csökkentjük az energiaigényünket, vagy a rendszer magától fog összeomlani, ami sokkal brutálisabb és kiszámíthatatlanabb lesz.

Mi lehet a megoldás?

1. Drasztikus energia-visszafogás: A legpazarlóbb iparágak fokozatos visszaszorítása, a felesleges fogyasztás csökkentése.

2. Decentralizált, helyi energiamegoldások: Kis léptékű vízi-, szél- és napenergia-rendszerek, közösségi energiatermelés.

3. Fenntartható ipari központok: Az ipari termelés csupán az élethez elengedhetetlen területeken (pl. élelmiszertermelés, gyógyszergyártás, kutatás) maradna fent.

4. Tudatos tervezés az atomerőművek hosszútávú kivezetésére: Egyelőre szükséges rosszként kell megtartanunk az atomerőműveket, hogy a legfontosabb ipari ágazatok még működhessenek.

5. Társadalmi szemléletváltás: Az egyéni és közösségi életformánk radikális átalakítása a természettel való összhang jegyében.

A döntés a kezünkben van

Nincs két·ség afelől, hogy az ipari civilizáció jelenlegi formájában fenntarthatatlan. Az egyetlen kérdés az, hogy ezt a változást önállóan, tudatosan hajtjuk végre, vagy megvárjuk, amíg a természet erőszakkal kényszerít rá minket.

A jövőnk nem az új energiaforrásoktól függ, hanem attól, hogy mennyire vagyunk képesek csökkenteni az energiafogyasztásunkat és egy olyan társadalmat építeni, amely nem a végtelen növekedés illúziójára épül.

Eljött az idő, hogy ne csak beszéljünk a változásról, hanem cselekedjünk is. Mert ha mi nem tesszük meg, a természet megteszi helyettünk – de akkor már nem lesz választásunk.

Hogyan bukik el a liberális demokrácia, és mennek tönkre a polgárok? 1. rész

Ha a világpolitikai játszmát rétegekre bontjuk, a magyar autokrata, Orbán Viktor valóban egy sajátos szerepet tölt be: opportunista szerencsejátékosként próbál lavírozni a nagyhatalmi konfliktusok között, miközben a saját hatalmát építi és betonozza be, totálisan figyelmen kívül hagyva, de azokra hivatkozva, a magyar nemzet érdekeit.
Hogyan látom a jelenkori emberi "színjátékot" avagy túlélési küzdelmet, sorstragédiát stb. 

1. Globális szint – USA vs. Kína: A 21. század döntő küzdelme

A Dél-kínai-tenger a világgazdaság ütőere, Kína növekedése és az USA dominanciájának csökkenése itt csap össze leginkább.

Kína hosszú távú, türelmes stratégia mentén terjeszkedik: nem hirtelen hódít, hanem gazdasági és politikai behálózással veszi át az irányítást (pl. afrikai és ázsiai beruházások, valamint Oroszország csendes bekebelezése).

Az USA katonailag és gazdaságilag próbálja fékezni Kínát, de belső problémái miatt egyre nehezebb számára fenntartani a dominanciát.

2. Középszint – Oroszország kétségbeesett játszmája és az EU háborús helyzete

Oroszország gazdaságilag gyenge nagyhatalom, amelynek katonai ereje az egyetlen ütőkártyája. Ukrajna lerohanásával próbálja fenntartani saját túlélését.

Az EU először puha ellenállást mutatott, de ahogy a háború elhúzódik, egyre mélyebben belesodródik – és már nem csak gazdasági, hanem katonai eszközökkel is támogatja Ukrajnát.

A háború gazdaságilag rombolja Európát, és paradox módon Kína jár vele a legjobban, mivel olcsón vásárol orosz nyersanyagokat, és az EU figyelme a kínai terjeszkedés helyett a keleti fronton ragad.

3. Alsó szint – Orbán Viktor, az opportunista potyázó

Orbán rendszere kihasználja a geopolitikai feszültségeket, és lavírozik Kelet és Nyugat között.

Brüsszelből pénzt szerzett, amiből a NER-t építette fel, miközben Moszkvával és Pekinggel és más keleti despotákkal igyekezett a kapcsolatait erősíteni. (Szomorú tény, hogy a szovjet mélyállam sosem vonult ki Magyarország területéről.)

A magyar államot egyre inkább oligarchikus magánbirodalommá alakította át, amelyben a legfontosabb kérdés már nem az ország, hanem Orbán Viktor és a NER haszonélvezőinek túlélése.

Konklúzió: Mi lesz a magyar emberekkel?

A legnagyobb veszély, hogy Orbán Viktor nem valódi geopolitikai tényező, hanem egy szerencsejátékos, aki a nagyok játszmájában lavíroz. Ez rövid távon hozhat előnyöket a számára és segítheti a rendszere fennmaradását, de hosszú távon teljes elszigetelődéshez vagy geopolitikai csapdába eséshez vezethet.

Az átlagember szenvedni fog, mert:

Az EU pénzügyi és politikai türelme fogytán van – végül karanténba helyezi avagy büntetőpadra ülteti az országot. 

Keleti nyitás zsákutca – Moszkva hanyatlóban van, Kína pedig sosem partnerként, hanem hűbérbirtokként tekint a kisebb országokra.

A gazdasági stagnálás állandósulhat, hiszen befektetők, szakemberek és tőke menekülhet az országból, ami növekvő szegénységet és instabilitást okoz.

Végső tanulság: Merre tart Európa, és mit tehetnek a civilek?

A jelenlegi trendek alapján az EU előtt két út áll:

1. Egységesedik, erősíti a közös védekezést és gazdaságpolitikát, és így hosszú távon ellenállóbb lesz az USA-Kína játszmában.

2. Továbbra is széthúz, és a belső ellentétek miatt elveszíti globális súlyát, ekkor tovább gyengül, és a nagyhatalmak játszóterévé válik.

A magyar embereknek pedig a legfontosabb túlélési stratégia az, hogy tisztában legyenek ezekkel a folyamatokkal, és ne higgyenek a felszínes propagandának – mert a geopolitika nem rózsaszín tündérmese, hanem brutális érdekharc.

A szezonnyitó cseh kucsmagomba

A cseh kucsmagombát Verpa bohemica 2007 márciusában láttam először, és azóta évről évre többször fotóztam, és 2017-ig lelkesen gyűjtöttem. A nyitóképet 2016. március 28-án készítettem a kedves kis nyárfa-ligetemben, amit túl sok gombásztárssal osztottam meg, amiből okultam. Erről majd külön írok, hogy az etikus gombászatot hogyan pöcköli félre a zsákmányszerzés állati mohósága. Ezen most nem rugózok, túl rövid az életem ahhoz, hogy fölöslegesen keserítsem a szívemet. De azért értsd meg, hogy nyomós oka van annak, hogy a gombászok nem adják meg a lakcímeiket, ugyanis az emberek fékezhetetlenek, nem tudnak mértéket tartani és amit már ketten ismernek erdőrészt, nos, megtapasztaltam, ott a következő gombaszezonban már egy tömeg fog átvonulni a kedvenceinknek esélyt sem hagyva a spóraszóró termőtestek beérlelésére. Sajnos a rövid távú haszon sokkal fontosabb a többség számára mint a hosszútávú fennmaradás. Ez azért olyan lecke volt, ami szíven ütött. Viszont nem tántorított el attól, hogy az elveimet megtartsam, és soha, de soha sem sepregetek, illetve mindig hagyok másnak is gombákat! Soha nem tarolok, és a bébi vagy idős termőtesteket nem szedem fel. Vigyázok az élőhelyre és óvatosan járom. Ez a minimum. 

A legkedvesebb fotómat a faj termőtestéről 2018. március 30-án készítettem. Nem beállított kép, a gomba valóban az ibolya mellett volt. Csak a nyárfa avart sepertem félre, amit aztán visszahúztam fotózás után. Sosem sepregettem a gyűjtés okán a ligetben, hiszen eső és meleg hatására mindig feljönnek az avar fölé a cseh kucsmagombák! Hiszen spórázni akarnak és az avar alatt annak aztán semmi értelme. Amikor megnyúlt a tönkjük, már láthatóvá is válnak és könnyű a gyűjtésük. Bár ekkor is javasolt óvatosan járni és figyelni a kisebb termőtesteket, amik még nem nőttek meg, mert nem egyszerre jönnek fel. Ahogyan tapasztaltam, két-három hétig is tart a termőhulláma az első szedhető példányoktól az utolsókig. 

Szintén 2018-as fotó, hat nappal korábban készült mint a fenti, tehát március 24-én. Pont előtte való este vonult át egy hidegfront kisebb havazással, amitől a hét évvel korábbi első cseh kucsmagomba keresés igencsak télies hangulatban zajlott le. Ekkor még túl kicsik voltak, és én egyet sem szedtem fel, csak ezt a fotót készítettem mint dokumentációt. Türelmes voltam, és vártam. Tudtam, hogy a berobbanó meleg időben a kellő nedvesség hatására gyorsan megnőnek. Hat nappal később kényelmesen annyit szedtem, amennyi nekem kellett a szezonnyitó kucsmagombás étel elkészítéséhez.
Ezért is intettelek titeket türelemre két héttel korábban, hogy nem kell rohanni és összetaposni a lakcímeket, csak a jobb időre kell várni és minden jól fog alakulni. Pont így lett, jöttek jó esők és meleg nappalok, és mostanra több lakcímen maxi méretűre nőttek.
Ha van egy nyárfásban cseh kucsmagomba, előbb-utóbb megtaláljátok. Nem kell sepregetni! Ha egyet sem látok, másik nyárfást keressetek fel. 

2023. március 12-én, tehát a szezonja elején készített fotóm. Látod a termőtest süvegjének a csúcsát a nyárfa avar közül kikandikálni? Én ezt figyelem, ahelyett, hogy sepregetnék eszetlen kódis módjára. Az avar védi a nedves talajt. Mikroklímát biztosít. Megbontani a reménybeli zsákmányt védelmező avartakarót öntökön rúgás, hogy erősebb kifejezéssel éljek. Egyes tudatlan/mohó emberek képesek saját maguknak is ártani eszetlen türelmetlenségükben. Pedig a 2018. március 24.-március 30. közti változás jól jelzi, hogy a türelem kifizetődő. Bár 2018. március 30-án nem készítettem kosárfotót, de a szezonjának zárásakor lefotóztam a pompás zsákmányt.

Hét éve április 8-án mentem ki utoljára csehezni a kis nyárfa-ligetembe. A tökéletes időjárás hatására a liget legmélyebb pontján, ami lassabban száradt ki, így később is indultak növekedésnek a kucsmagombák, gyönyörű példányokat gyűjtöttem, amikre már nem számítottam április elején. Hibátlanok, vagyis ruganyos állagúak, és teljesen frissek voltak a nagy méretük* ellenére. 
Fontos, hogy a termőtestek frissek legyenek és sehol se legyen belsejükben narancssárga foltok! Az idős cseh kucsmagomba még alaposan átsütve (és előfőzve) is okozhat gyomorpanaszokat. 2017-ben egy közös főzőcskén, aki kétszer szedett és evett a csehes ételből, annak bizony pár órával később volt rosszulléte. Én azóta vagyok óvatos ezzel a fajjal. A 2018-as zsákmányt elajándékoztam. 

*A nagyobb kucsmagombákat érdemes töltött gombának elkészíteni. 2017-ben egy közös főzőcskén a süvegekbe leforrázásuk és lecsöpögtetésük után aszalt szilvát tettem, begöngyöltem vékonyra szelt húsos szalonnába és tepsiben átsütöttem. Ez volt az az étel, ami később a gondot okozta azoknak, akik sokat ettek belőle. Sajnos 2017-ben már közel se voltak frissek azok a nagy termőtestek, és a gondosságom ellenére a dupla adagjuk panaszokat okozott. 

Túlélési stratégia vagy önkéntes pusztulás???

Mi történik most velünk?

Magyarországon egy olyan rezsim uralkodik, amelynek egyetlen célja a saját hatalmának fenntartása. Nem az emberek jóléte, nem az ország felemelkedése, nem a jövő generációinak biztosítása – hanem pusztán az, hogy azok, akik most uralják a rendszert, örökké hatalmon maradhassanak. És ehhez megvan minden eszközük: az állami propaganda, a választási törvények manipulálása, a jogi és gazdasági nyomásgyakorlás. Az ellenzéket ellehetetlenítik, a civil szférát felszámolják, a sajtót pórázon tartják.

Miért maradnak mégis hűségesek hozzá?
A Fidesz hívei nem hűségesek Orbánhoz, mert ő olyan vezető lenne, aki gondoskodik róluk. Hűségesek hozzá, mert félnek. Félnek attól, hogy mi történik, ha más kerül hatalomra. Félnek a bizonytalanságtól, amit a propaganda sulykol: hogy „Brüsszel elveszi az országot”, hogy „a migránsok lerohanják Magyarországot”, hogy „a liberálisok a gyerekeinket nemátalakításra kényszerítik”. Ezek az emberek nem a valóság alapján döntenek, hanem az alapján, amit a hatalom beléjük táplált. Nem mernek szembenézni azzal, hogy a valódi fenyegetés nem kívülről érkezik – hanem belülről, a saját vezetőiktől.

Mit kockáztatnak az inaktívak?
Sokan úgy gondolják, hogy nem érdemes foglalkozni a politikával, mert „úgysem lehet változtatni”. Ők a rendszer legnagyobb támaszai. Ha a hatalom kritikus tömeget érezne az utcán, ha látná, hogy az emberek már nem félnek, ha a rendszer támogatottsága látványosan megroppanna, akkor már nem lehetne mindent a szőnyeg alá söpörni. De az inaktívak hallgatása felbátorítja a zsarnokokat. Aki most nem áll ki a saját jogaiért, az holnap már nem lesz abban a helyzetben, hogy egyáltalán legyenek jogai.

A türelem ára – miért nem elég kivárni a választást?
Vannak, akik azt mondják: „már csak ki kell bírni 2026-ig, és akkor majd demokratikusan leváltjuk őket.” De mi garantálja, hogy 2026-ban valódi választás lesz? Semmi. Erdogan és Putyin példája mutatja, hogy egy autoriter rendszer nem engedi meg a tisztességes versenyt. Vagy kizárják az ellenzéki jelölteket, vagy megfélemlítik a szavazókat, vagy egyszerűen úgy alakítják a választási rendszert, hogy esélye se legyen senki másnak.

És közben itt forrong a civilizációs válság
Ez a politikai játszma önmagában is veszélyes, de van egy nagyobb fenyegetés, amire Orbán és Putyin rendszere sem fog megoldást adni: a világunk alapjai recsegnek-ropognak. A klímaváltozás, az energiaválság, az erőforrások kimerülése, a mesterséges intelligencia és az automatizáció okozta társadalmi feszültségek mind ott tornyosulnak felettünk. Ezek a problémák olyan kihívások, amelyekre egy önmagába zárkózó, korrupcióval és lopással működtetett rendszer képtelen választ adni. A Fidesz hatalmának fenntartása mellett ezek a válságok tovább mélyülnek, míg végül már késő lesz.

Mi a megoldás?
Nem lehet tovább halogatni. Ha az emberek nem állnak ki most, ha nem mutatják meg, hogy elegük van ebből a rendszerből, akkor a végső összeomlásig fogják fenntartani. Nincs már idő a passzivitásra, nincs már idő a várakozásra.

1. A cselekvés első lépése a tájékozódás – ne higgy el mindent, amit a kormánypropaganda mond! Nézz utána a híreknek, keresd az alternatív forrásokat.

2. Beszélj róla! A hallgatás a hatalom legnagyobb támasza. Beszélj ismerőseiddel, családoddal, hívd fel a figyelmet arra, hogy mi történik.

3. Légy aktív! Ha tüntetés van, menj ki az utcára! Ha civil szervezetet találsz, amely kiáll az elveidért, támogasd őket! Ha eljön a választás, ne csak szavazz, hanem figyelj oda a választási folyamat tisztaságára is!

4. Ne félj! A hatalom félelmet akar kelteni, hogy ne merj cselekedni. De ha elég sokan mernek, akkor a rezsim már nem tud mindenkit elhallgattatni.

A jövő nincs előre megírva
A történelem azt mutatja, hogy egyetlen rendszer sem tart örökké. Minden diktatúra megbukik egyszer – a kérdés csak az, hogy addig mennyi kárt okoz. A mi felelősségünk, hogy ezt a folyamatot ne évtizedekig tartó szenvedéssel érjük el, hanem most, azonnal kezdjünk el dolgozni a változásért. Ha most nem cselekszünk, akkor később már lehet, hogy nem is lesz rá lehetőségünk.

A híd, ami összeköt

Vannak idők, amikor az ellenállás nem óriási gesztusokkal, hanem apró, alig észrevehető cselekedetekkel kezdődik. A szivárványos kitűző és a magyar kokárda viselése együtt egy ilyen apró tett lehet – egy szelíd, de határozott kijelentés: hiszünk egy sokszínű, szabad, demokratikus és élhető Magyarországban. Hiszünk abban, hogy a hagyomány és a nyitottság nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Hiszünk abban, hogy a jövőnk nem determinált, hogy van mozgásterünk, és ha felismerjük egymást az utcán, a tömegben, a metrón, akkor tudni fogjuk: nem vagyunk egyedül.

Ez az apróság sokkal mélyebb kérdéseket vet fel, mert nemcsak egy autokrata rendszerrel szembeni tiltakozás, hanem a világunk egyre gyorsuló széthullására adott válasz is. A populizmus, amely egyre több helyen nyer teret, nem pusztán politikai eszköz, hanem tünete annak a válságnak, amely a modern ipari civilizáció egészét áthatja. Egyre több ember érzi magát elveszettnek és erőtlennek, miközben a nagy rendszerek – legyen szó a gazdaságról, a klímavédelemről, vagy éppen a demokráciáról – recsegnek-ropognak. Egy autokrata mindig az ilyen pillanatokat használja ki: egyszerű válaszokat ígér bonyolult problémákra. Mindig van egy ellenség, akire rá lehet mutatni, mindig van egy múltbeli aranykor, amit vissza kell hozni, mindig van egy vezér, aki majd megment minket – és ez a történelem során már számtalanszor vezetett tragédiákhoz.

A valóság ezzel szemben sokkal összetettebb, és éppen ezért a változásnak is sokkal mélyebbről kell fakadnia. Nem elég a választásokban reménykedni, amikor az egész intézményrendszer egyetlen hatalomra lett szabva. Nem elég dühös Facebook-posztokat írni, ha közben nem találunk módot arra, hogy a mindennapokban is kifejezzük az ellenállásunkat. Az alulról szerveződés, az egymásra ismerés, a közösségek újbóli felépítése az egyetlen út, amely hosszú távon valódi változást hozhat.

A szivárványos kitűző és a kokárda ennek a szimbóluma lehet. Egy üzenet, amely egyszerre a hagyomány tiszteletéről és a jövő reményéről szól. Egy apró tett, amely kifejezi, hogy nem adjuk meg magunkat, nem fogadjuk el a megosztottságot, és hogy nem félünk kimondani: hiszünk egy másik Magyarország lehetőségében.

A történelem nem a nagy beszédekkel és politikai nyilatkozatokkal változik meg, hanem azokkal a mindennapi emberekkel, akik apró tettekkel észrevétlenül elkezdik formálni a valóságot. Ha ma csak annyit teszünk, hogy ezt a két szimbólumot együtt viseljük, már akkor is egy lépéssel közelebb vagyunk ahhoz, hogy megtaláljuk egymást, és egy széttöredezett világban újra közösségekké váljunk.

Szerbia és Magyarország: Miért más a két nép politikai reakciója?

 

A szerb és a magyar társadalom látszólag hasonló politikai helyzetben van: mindkét ország élén egy erősen autoriter vezető áll, mindkét kormány szoros kapcsolatokat ápol Oroszországgal, és mindkét rendszer visszaszorította a sajtószabadságot és a demokratikus intézményeket. Ennek ellenére, amikor a szerbeknek elegük lett Aleksandar Vučić kormányzásából, egy millió ember vonult az utcára, míg Magyarországon a nemzeti ünnep alkalmával egy új politikai szereplő (Magyar Péter) hívására „csak” százezren gyűltek össze. Miért van ez a különbség?

Történelmi gyökerek: a harcos szerbek és a kompromisszumkereső magyarok

A szerbek történelmileg mindig harcoltak az elnyomás ellen. Az Oszmán Birodalom uralma alatt a szerb felkelések erőszakosak és véresek voltak, és a 20. század háborúi is hozzájárultak ahhoz, hogy a szerb társadalomban máig él a politikai ellenállás kultúrája. Egy szerb számára természetes, hogy ha egy vezető túl sok hatalmat akar magának, akkor azt utcai demonstrációkkal, tüntetésekkel próbálják visszaszorítani.

Ezzel szemben Magyarország történelme más utat járt be. 1848-ban és 1956-ban is megpróbáltunk forradalmat csinálni, de mindkét esetben az erősebb hatalom leverte az ellenállást. A Kádár-rendszer alatt a magyar társadalom megtanulta, hogy „aki csendben marad, azt békén hagyják”. Ez a mentalitás mélyen beivódott, és a legtöbb magyar inkább alkalmazkodik a hatalomhoz, mintsem hogy nyíltan szembeszálljon vele.

Politikai rendszer és ellenállás: Vučić kaotikus, Orbán precíz

Szerbiában a politikai rendszer korrupt és autokratikus, de sokkal kevésbé zárt, mint Magyarországon. Az ottani média nem teljesen egyoldalú, az ellenzéki hangok hallhatóbbak, és a társadalom nagyobb része aktívan foglalkozik politikával. Emiatt a tömegtüntetések is könnyebben szerveződnek.

Magyarországon viszont a Fidesz egy sokkal hatékonyabb hatalmi gépezetet épített ki. A kormánypárti média dominálja a tájékoztatást, a választási rendszert úgy alakították át, hogy szinte lehetetlen legyőzni a kormányt demokratikus eszközökkel, és az állami intézmények Orbán emberei által vannak irányítva. Ilyen környezetben a társadalmi ellenállás sokkal nehezebb, mert az államhatalom minden eszközzel elfojtja a kritikus hangokat.

A politikai alternatíva szerepe: mozgalom vs. személyi kultusz

A szerbek tömegesen tüntettek Vučić ellen, de nem egy konkrét politikai vezető miatt, hanem azért, mert elegük lett az egész rendszerből. A szerb ellenállás egy szélesebb mozgalom része.

Magyarországon viszont az ellenállás nem egy ügy köré szerveződik, hanem egyetlen ember, Magyar Péter személye köré. A magyar politika hagyományosan „vezérközpontú”, vagyis az emberek nem ügyekhez csatlakoznak, hanem karizmatikus figurákhoz. Ez azonban veszélyes, mert ha az adott személy hibázik vagy meggyengül, az egész mozgalom összeomolhat.

A „kivárás” öngyilkos taktika

Sokan azt gondolják, hogy elég „okosan kivárni”, és a rendszer magától megbukik. Ez azonban óriási tévedés. Orbán Viktor rendszere nem egy spontán széthulló kártyavár, hanem egy pénzzel és hatalommal stabilizált autokratikus rezsim. A Fidesz kontrollálja az állami költségvetést, a közmédiát, a választási rendszert és a rendőrséget is. A 2026-os választásra szinte korlátlan anyagi erőforrásaik lesznek, miközben az ellenzéknek alig marad mozgástere.

Ráadásul nemzetközi szinten is van egy nagyobb játszma: az orosz birodalmi tervekhez kötődő hatalmi struktúra nem fogja hagyni, hogy Orbán Viktor „csak úgy” megbukjon. Ha az ellenzéki mozgalmak túl erősek lennének, könnyen elképzelhető, hogy Moszkva aktívan beavatkozna, például dezinformációs kampányokkal, gazdasági zsarolással vagy akár egyéb rejtett eszközökkel.

Mit lehet tenni?

Ha a magyar társadalom valóban változást akar, akkor el kell felejteni a passzív várakozást és az egyéni „megmentőkbe” vetett hitet. Egyetlen ember nem fogja megdönteni ezt a rendszert – csak egy széles körű, társadalmi mozgalom lehet erre képes. Ehhez pedig szükség van a politikai ébredésre, az összefogásra és a civil társadalom aktivizálására.

Ha ez nem történik meg, akkor a 2026-os választás is csak egy újabb előre lejátszott meccs lesz, ahol a Fidesz a végtelen pénzügyi erőforrásaival és a hatalmi gépezetével újra és újra dominálja a politikai terepet. A szerbek megmutatták, hogy lehetséges tömeges ellenállást szervezni egy autokratikus rendszer ellen – a kérdés csak az, hogy a magyarok képesek lesznek-e tanulni ebből a példából.

Felfogni a valóságot

Három éve július közepén fotóztam le a gyulai duzzasztónál a kiégett gátoldalt. Forró és száraz nyarunk volt, amikor napközben már picit sem esett jól a séta és iszkoltam haza a vastag vályogfalak közé, a behúzott függönyös szobámba, ahol a kinti majd negyven Celsius fok helyett kellemesebb 26 Celsius fok várt engemet. De elmenni a duzzasztóhoz jó ötlet volt, mert keményen szembesültem a valósággal, hogy életem majd fél évszázada alatt mennyire átalakultak az évszakok és a valamikori meleg évszakból "pokoli" lett. A hőségnapok és napsütéses órák száma jelentősen megnőtt és egyre többször adnak ki harmadfokú hőségriasztást is. A telek enyhék lettek és a síkvidéki hótakaró eltűnt. A mostani tél ráadásnak még száraz is volt, holott a hideg évszakban kéne feltöltődnie a talajnak életadó vízzel. Március elején már enyhe aszály volt, ami a valóságban sokkal fenyegetőbb, hiszen folyóink vízgyűjtőin a hegyeken a hótakaró csekély, vagyis azzal a vízzel kell gazdálkodnunk, ami a tájban van vagy a felhőkből hullik alá. Mindkettő kevesebb a szükségesnél! Komolyan fenyeget minket a vízhiány. 

A víz alapvető létszükséglet. Ez egy olyan tény, amivel vitatkozni totálisan értelmetlen. A víz globálisan nem lett kevesebb, de az eloszlása elképesztően szélsőségessé vált, és Európa évek óta szárazsággal küzd. Bizony, nemcsak nálunk vannak aszályos nyarak! Ha pedig Európán belül több kulcsfontosságú termőterületen üt be az aszály, még minket, a fejlett világot is komolyan megütheti az élelmezési válság. Ukrajna egy éléstár, aminek termőterületeivel kiegészíteni Európa ellátási láncát nem egy elvetélt ötlet. Több lábon állni az élelmezés tekintetében az európai szövetségnek igencsak kívánatos, hogy elkerüljük a nagyobb problémákat, és életveszélyes helyzeteket. Az ember nagyon hamar ki tud vetkőzni magából, ha megbillen a megszokott keretrendszer, amiben él. Elég csak a hírhedté vált 1977-es New York-i áramszünetre gondolni. Ipari civilizációnk alól kitermeltük az alapot, súlyosan roncsoltuk az ökoszisztémákat, konkrétan élettelen porrá szántjuk és vegyszerezzük a termőföldet, a talajdegradáció globális probléma és minket sem kímél, ugyanis vannak helyek az országban, ahol a váztalajt szántják! Horrorisztikus látvány. Több kulcsfontosságú nyersanyag kimerülőben van és a szemétből való újra kinyerésük energiaigényes, miközben fosszilis energiahordozóinkat jobb lenne nem használni, hiszen már így is túl sok széndioxidot engedtünk vissza a légkörbe. Ennek pedig valós következményei vannak. 

Az emberiség, mi mindannyian egy olyan krízis sorozattal állunk szemben, amilyet még nem tapasztaltunk meg. A 21. századra a fajunk globális jelenséggé vált, a holocént magunk mögött hagytuk és beléptünk az antropocénbe. Nincs olyan zuga a bolygónak, ami érintetlen lenne ipari szennyezésünktől. Belegondolni is rossz, hogy a mikroműanyag miféle károkat fog okozni az élő szervezetekben, így bennünk is. Bele fog telni pár ezer évbe, mire az élővilág kiheveri az ember okozta károkat. De a természet regenerálódni fog, mi viszont, erősen specializálódott lényekként, kegyetlenül ráfaragunk az ipari civilizációnk túlkapásaira és összeomlására. Tény, ez a rendszer fenntarthatatlan, hiszen egyirányú erőforrás kinyerésen alapul, és nincs végtelen erőforrásunk a végtelen növekedéshez!!! Teljesen abszurd abban reménykedni, hogy a fogyasztás örökkön örökké megy tovább. Elég csak ismét felidézned, hogy a termőtalajaink az ipari mezőgazdaság miatt jelen időben élettelen porrá esnek szét. Aztán tényleg itt van a vízhiány fenyegető esélye is. Ezek nem humbugok, hanem valós problémák! Ezek azok, amikre a hazai rezsim sem tud épeszű választ adni, mert bőven meghaladják a kompetenciáit. Ráadásnak a rezsim a 20. században ragadt, képtelen túllátni saját önérdekén. Az ország erőforrásainak kisajátítása nélkül életképtelen. De ez már egy másik bejegyzéshez kapcsolódó gondolati kitérő. 

Én egy szűk szakterületre specializálódott átlagember vagyok, aki szerény életvitel mellett alázattal műveli szakmáját és őszintén szereti a kedvenceit, a gombákat. Nincs nagyzási hóbortom és nekem is remeg a gyomrom, amikor olyan témákkal kell foglalkoznom, amik messze túlmutatnak rajtam, amilyen a klímaváltozás is. De zöldben járóként látom a változásokat! A saját szemének hisz az ember, mert ha már annak sem hisz, vagyis tagadja a valóságot, akkor elment az esze. Látom az élőhelyek gyors átalakulását, a kocsányos tölgyek nagymértékű pusztulását, a biodiverzitás hanyatlását. Láttam, amikor a viharos szél felkapta a szántóról az élettelen porrá szétesett talajt és vitte mint valami sötét kavargó felleget. Még szerencse, hogy nem felém jött a szél, mert bajban lettem volna. Látom a hidrológiai/meteorológiai adatokat. Előre reszketek a nyártól. Most nagy szerencsénk volt, hogy az év 11. hetén eljutottak hozzánk esőt adó ciklonok, de pontosan tudom, hogy három-négy napig fújó szél képes felszárítani az égi áldást, és ismét láthatóvá válik a tény, végzetesen kiszárítottuk  a tájat. Víz nélkül pedig nincs élet. 
Sok gondolkozni valót adtam. De ha nem kezded el megérteni a helyzetet, akkor képtelen leszel cselekedni, holott most mindennél időszerűbb, hogy megszervezzük magunkat és összeadjuk a tudásunkat, tetterőnket! Figyelmedbe ajánlom a Vízvisszatartás lehetőségei csoportot, ahol már javában tart az önszerveződés és itt-ott a cselekvés is. Ez egy példaértékű kezdeményezés, mert a világunkat egyetlen egy módon tudjuk megújítani, ha alulról újraszerveződünk. Az ipari termelés felemésztette világunkat, ami maradt, nagyon körültekintően kell használnunk, hogy a fiataloknak élhető jövője legyen. Ez mindannyiunk felelőssége, még azoké is, akik nem tudtak gyermeket világra hozni!