Növénytársulások: alföldi tölgy-kőris-szil ligeterdő

"Az alföldi tölgy-kőris-szil ligetek az ártéri szukcessziósor klimax társulását képezik, s az ártér legmagasabb pontjain figyelhetők meg. Állományaik nagyobb része ma már ármentett területen található. Előfordulnak az Alföld egyes patakjai mellett is, ahol gyakran közvetlenül szegélyezik e kisebb vízfolyásokat. Átmenetet képeznek a higrofil és a mezofil azonális erdők között. Vízgazdálkodásukat a folyók és a patakok vízjárása, ezzel kapcsolatban a talajvízszint magassága, valamint az ártéri hordalék minősége határozza meg. Aljnövényzetük csak kivételesen magas vízállás esetén szenved elárasztást. Laza alapkőzetű hordalékok (kavics, homok, lösz) öntés-erdőtalajain jönnek létre, amelyek már átmenetet képeznek a barna erdőtalajok felé.
A tölgy-kőris-szil ligetek lombkoronaszintje 25–30 m magas, borítása pedig az uralkodó fafajoktól függően eltérő lehet. Kocsányos tölgyes (Quercus robur) konszociáció esetében erősebben zárt (80–85%), míg a magyar és magas kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica, F. excelsior) által alkotott lombkoronaszint csak közepesen záródik (65–75%). Elég gyakoriak a fehér nyáras (Populus alba) konszociációk is, míg a vénic- és mezei szil (Ulmus laevis, V. minor) ma már ritkán jut ilyen szerephez. Az alsó koronaszint 20–40%-os borítású, magassága pedig 10–20 m között változik. Elsősorban alacsonyabbra növő fafajok alkotják, amilyen a vadalma (Malus sylvestris), a zselnicemeggy (Padus avium), a vénic-, a mezei és a hegyi szil (Ulmus laevis, U. minor, U. glabra), ritkán pedig a hamvas éger (Alnus incana). A liánok között a borostyán (Hedera helix) és a védett erdei szőlő (Vitis sylvestris) is felhatol e szintbe.

Cserjeszintjük többnyire igen fejlett. Magassága 2–5 m, borítása pedig 40–80%. Legjellemzőbb cserjéi a veresgyűrűsom (Cornus sanguinea), a kutyabenge (Frangula alnus), a kányabangita (Viburnum opulus) és a vörösribiszke (Ribes rubrum). Az alsó cserjeszint (újulat) általában jelentéktelen, de a borostyán (Hedera helix) olykor fáciesképző lehet. A gyepszint általában gazdag, bár záródása tág határok között (10–100%) változhat. Legfontosabb fáciesképző fajai a podagrafű (Aegopodium podagraria), a medvehagyma (Allium ursinum), az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), a gyöngyvirág (Convallaria majalis), az odvaskeltike (Corydalis cava), a szagos müge (Galium odoratum) és a széleslevelű salamonpecsét (Polygonatum latifolium). Olykor az erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere), az erdei gyöngyköles (Buglossoides purpureo-coerulea), a falgyom (Parietaria erecta) és a télizöld meténg (Vinca minor) is megjelenhet nagyobb tömegben. A fáciesképző fajok mellett sok olyan növényfaj talál itt menedéket, amelyek ma elsősorban a hegyvidéki bükkösökben és gyertyános-tölgyesekben élnek, mint a kapotnyak (Asarum europaeum), a hagymás fogasír (Dentaria bulbifera), a hóvirág (Galanthus nivalis), a sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), a vicsorgó (Lathraea squamaria), az árnyékvirág (Majanthemum bifolium), a nagy földitömjén (Pimpinella major), a pettyegetetttüdőfű (Pulmonaria officinalis) és az enyveszsálya (Salvia glutinosa). Jelenlétük részben a folyó által szállított hegyi elemnek, részben az egykori hűvösebb, csapadékosabb és kiegyenlítettebb klímájú Bükk I. kor (i. e. 2500-tól i. e. 800-ig) maradványainak tekintendők."

FORRÁS

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése