Off bejegyzés: "keep walking"

El kéne menni, de hová? Negyven leszek 2018-ban, és elveszettnek érzem magamat. A klasszikus életközépi válság első fele kapott el? A fiatalságom lendülete kifúlt, nincs erőm fenntartani a lelkesedést távoli tájak, városok iránt. Kételkedek benne, hogy bármi hasznosat csinálhatnék életem másik felében, bárhol is szükség lenne rám. Egy-két dolgot elrontottam az életem során, amik hamarosan benyújtják a számlát. Borús, cinikus kedvemben a halálról fantáziálok, hogy negyven közelében már jelentkezhet néhány rák típus, ami gyorsan öl. Nem csináltam semmi hasznosat, még érettségim sincs. Ha nincs motivációm, olyan lusta vagyok, hogy röstelkedve fordulok a másik oldalamra. Kizárólag a sajátos mániáim foglalkoztatnak, nagy ívben kerülöm a többi ember igényeit, "mindenki felnőtt, törődjenek magukkal" felkiáltással, és duli-fuli kisállat módjára futkosok jól bejárt ösvényeimen. Szűk körben járok, mert rossz tapasztalataimból vert lánc köt a helyhez. Közben őrjöng bennem a harag és gyengül a türelmem. A stressz élve felfal. Tulajdonképpen teljesen átlagos, önmagát szétbaszó magyar állampolgár vagyok. A döntések. Trükkösek. Elég okos vagyok, hogy átlássak önmagamon, és megpillantsam cinikus-huncut mosolyomat. Így van jól. Önmagamnak játszok. Ha kell, a halálomat. Minek fárasszam magamat hiábavaló tervekkel, amikről kipattanásuk pillanatában eldöntöttem, hogy kivitelezhetetlenek. Kicsit nyavalygok, húzom a fájós lábamat, cöcögve lapogatom kopó részeimet, fantáziálok a halálról, ahogy a doki arcába köpöm: végre megdögölhetek! Nincs több hazugság! Nincs több fölösleges kör! Szabad leszek! Minek mennék bárhová? Önmagam elől nem futhatok el. Sajnos egy kis darab Magyarország vagyok. Vesztőhely.